Gyerekkorunk tekintélyelvű nevelési megközelítésének beáldozott. A felnőttek szava akkor is szent volt, ha épp igazságtalanok, egoisták, erőszakosak voltak. Az érzelmeket pedig tűzzel vassal irtották, mert csak felesleges problémákat okoztak. Ma itt ez a rengeteg gyerek, akik közömbösek a jutalmak és büntetések iránt, egyáltalán nem hajlandóak a felnőtteket alanyi jogon tisztelni, viszont csordultig tele vannak érzelmekkel, amelyeket nem félnek kimutatni. Ezzel kell kezdenünk valamit a nevelési tanácsok, könyvek, különböző irányzatok útvesztőjében, színesítve a „Na úgy semmiképpen nem csinálom, ahogy a szüleim” eltökéltségével. Szerencsére már van néhány stabil pillér, amelyekre alapozni tudunk, amelyekről már biztosan tudjuk szükségesek a boldog, felelősségteljes, önszabályozó felnőtté váláshoz.
- A gyerekeknek szüksége van legalább egy felnőttel kialakult biztonságos kötődésre
Azok a kicsik járnak jól, akiknek szülei igyekeznek odafigyelni és válaszolni speciális igényeikre, eltérően azoktól, akik nem bírják elviselni, hogy a csecsemő állandóan újabb szükséglettel áll elő, vagy akaratosan valami egészen más igényt akarnak kielégíteni a valósnál. Ez a figyelem, valódi jelenlét, szülő-gyerek kapcsolat, vagy ha úgy tetszik „a szeretettség érzése” az, ami a gyereket arra sarkallja, hogy együttműködjön velünk, sőt példaképként tekintsen ránk. Enélkül hamar elveszítjük a kicsikre gyakorolt hatásunkat és kétségbeesetten próbálkozhatunk, fenyegetőzhetünk.
- A gyerekeknek szüksége van empátiával felállított korlátokra
A szabályok önmagukban mit sem érnek. Ahhoz, hogy ne ellenállást váltsunk ki, nem mindegy, hogyan kommunikáljuk őket. Nemcsak a hangnem fontos, hanem az is, hogy képesek vagyunk e elfogadni azokat az érzéseket, amelyek a szabály felállításával járnak sőt, együttérezni velük. „Ne csináld már a cirkuszt! Nincs több mese és kész! – ebben nem sok empátia van. Ám, ha belegondolunk, milyen dühösek vagy szomorúak lennénk mi magunk is, ha bármit nem kapnánk meg, amit nagyon szeretnénk – máris könnyebb valódi együttérzésünket kifejezni: „Tudom, mennyire szeretnél még mesét nézni, látom, milyen dühös vagy. Megértem. De megbeszéltük, hogy csak egy mesét nézel.”
Ha rendszeresen ilyen módon felálított, és következetes szabályokkal találkoznak a gyerekek – szemben az összevissza, vagy empátia nélküli, tekintélyelvű, durva hangnemben elhangzó parancsokkal – képesek lesznek magukévá tenni ezeket a szabályokat és felelősségteljes, önszabályozó felnőtté válni. A szeretet nélküli akarat ellenállást szül, belátást nem, és ráadásul rombolja a kapcsolatot.
- A gyerekek úgy tanulják meg megnyugtatni magukat, hogy sokáig a szüleik segítenek nekik megnyugodni
Felbecsülhetetlen és ritka készségről van szó, elviselni és lecsillapítani nyugtalanságunkat, szorongásunkat, indulatainkat óriási . A szülők saját nyugalmukon keresztül kulcsszerepet játszanak ennek elsajátításában. Ha idegesek leszünk, amikor a gyerek hisztizik, ha bepánikolunk, amikor elkeseredett, amikor idegesít minket, ha unatkozik, óriási köveket görgetünk a tanulás útjába.
- Az a gyerek képes a viselkedését szabályozni, aki az érzelmeivel ügyesen bánik
Érzelmeink társadalmilag is elfogadott kifejezése hosszú tanulási folyamat eredménye. Vannak felnőttek, akiknek még mindig nem sikerült az út végére érni. S bár azért vannak érzelmeink, hogy energetizálják cselekedeteinket, egyazon emóciót rengetegféleképpen lehet kifejezni. Sem az elfojtás, sem az, ha zabolátlanul magukra hagyjuk őket – nem vezet eredményre. Évekig tart, míg egy kicsi megtanulja felismerni, szavakba kifejezni érzelmeit és arra használni őket, amire valóak – úgy változtatni a dolgokon, hogy a világ neki tetsző legyen. Az érzelmek felismerését és elfogadását, bármily meglepő, meg kell tanítanunk gyermekeinknek, úgy, hogy beszélünk róluk és mi magunk is elfogadjuk, bármit is érezzenek. Szabályozásukra pedig főként a saját érzelmeink kontrollálásával mutatunk mintát.
- Semmilyen szentbeszédnek nincs olyan tanító hatása, mint a hiteles szülői jelenlétnek.
A nevelés legfontosabb alapelve: bort inni és bort prédikálni. Semmit, de semmit nem várhatok el a gyerekemtől, amiben magam nem tudok jó példát mutatni. Mindig nézzek a képzeletbeli tükörbe, és mielőtt a szószékre lépnék, változtassak magamon. A gyerekek hálásak a hiteles szülői jelenlétért, és megbocsátják, ha hibázunk.
Pethő Orsolya, pszichológus
Ha nevelési gondjaid vannak, kérjél időpontot: www.kolyokszerviz.hu