Énhatárok és anyaság

Nem tudom, kinél hogy volt, de nálunk ez a hét családilag valahogy a konfrontációról, kínos helyzetek bevállalásáról szólt. Az étlapon akadt szívet facsaró elbocsátás, olyan „NEM!”, amiért nagyon meg kellett harcolni, és egyéb nyalánkságok. Már péntek van, reménykedtem, hogy vége, de úgy tűnik mára még jut egy nagobb falat. Míg mi, szülők majd bele pusztultunk ezekbe a helyzetekbe, a gyerekünknek szerencsére pusztán ujjgyakorlat volt képviselni az osztályát egy konfliktushelyzetben. Dejóneki! Az jutott eszembe, hogy a nevelésnél mennyivel nagyobb hangsúlyt helyezünk az alkalmazkodásra, pedig legalább olyan fontos lenne, hogy képesek legyünk saját határainkat kijelölni. „Én ezt szeretném!” „Én ezt nem szeretném!” Időben, s nem csak akkor, amikor már százan átgázoltak rajtunk.

Az anyasággal – bár sok tekintetben megnő a bátorságunk (én például rettentően félek a kutyáktól, de ha a fiam is ott van, ketté tudnék harapni egy bernáthegyit is) – sokszor romlik az önérvényesítő képességünk. Mottónk: ha a gyerekemről van szó, hegyeket tudok megmozgatni, ha rólam, akkor elbújok az ágy alá. Fondorlatos módon kihasználom ezt a gondolkodást az érvelésben:

  • Ha lányod van, könnyen ellesi tőled, hogy hogyan ne vegye figyelembe saját igényeit, és legyen számára fontosabb mindenki másé.
  • Ha fiad van, ő pedig megtanulja, hogy ilyen a jó nő. Aki folyton alkalmazkodik, elnyomja saját igényeit, hogy másokról gondoskodhasson.

Nem állítom, hogy a férfiaknak nem jelent problémát a konfliktusok beválllása, de most itt, női vonalon nagyon nagy hiányt érzek. Mindenkinek legyen jó, én nem számítok. A gyerekek és a férfi is, természetüknél fogva mindent elvesznek, amit odanyújtunk. Ezzel nincs mit tenni. Hogy mennyit adunk, tudjuk e magnkat is jól tartani mindeközben, azt nekünk kell meghatározni. Íme néhány tévhit, ami megakadályozza, hogy még idejében ki tudjuk jelölni a határainkat.

  1. Nem akarom megbántani! Rendkívül faramuci gondolkodás. Nincs szándékomban megbántani, így leginkább a másik félről szól, ha megsértődik. Miután a konfliktust, és az ezzel járó lelkiismeret furdalást el akarom kerülni, inkább én szenvedek csendben, és tűrök. A mártírság előbb vagy utóbb visszaüt.
  1. Majd kitalálják, hogy mit szeretnék, hiszen az olyan egyértelmű. Nem az. Nagyon különbözőek vagyunk. Mindenki egy más kultúrát képvisel, még akkor is, ha csak a hasonlóságokat látjuk. Amikor magunkból indulunk ki, rengeteget csalódunk az emberekben. Amikor feltételezzük, és elfogadjuk, hogy ennyire különbözőek vagyunk, természetes részévé válik igényeink kifejezése.
  1. Nekem nem lehetnek igényeim. Az anyaság egyben mindenképpen egyenlő a folyamatos bűntudattal? Mély, és generációk óta élő mintáink ezek, anyánk, nagyanyánk is ezt csinálta. Ha véletlenül nem, megkapta érte a magáét. Fogalmunk sincsen hogyan kell a saját igényeinkre is odafigyelni, miközben másokról gondoskodunk. Ködös, ismeretlen út ez, de érdemes felfedezni.
  1. Még épphogy átlépték a határt, ráér szólnom, ha már nagyon. Ha nem szólok elsőre, sőt előre, újra és újra elő fog fordulni, én pedig egyre kiszolgáltatottabbnak érzem magam. Egyre dühösebb vagyok. S mit tesz a sarokba szorított patkány? Teljes erejéből, dühösen megvédi magát. Agresszív lesz. A környezetem pedig nem érti, mi a bajom, hiszen eddig hagytam, tűrtem.
  1. Nekem az a szükségletem, hgy másoknak jó legyen. Természetesen óriási öröm, ha egy édesanya látja, hogy szerettei jól ézik magukat, és mindent meg tud nekik adni. Ám a nő, az anya energiát nem tud ebből nyerni. Ha folyamatosan csak ad, és magára nem fordít időt, előbb utóbb kimerül ez a forrás. Akármilyen jó érzés is látni a boldog családot, elsőként önmagadat is jó kell tartanod, hogy szeretteid kimeríthetetlen energiaforrásává válj.

 

Pethő Orsolya, pszichológus

www.anyaszerviz.hu pszichológiai tanácsadás anyáknak

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.